Sokat előkerülnek mostanában olyan kérdések, amik tulajdonképpen erre vezethetőek vissza. Hogyan is kell értelmezni a blogot, mint műfajt? sajtótermék? internetes napló?
Sokan úgy vélik, hogy a blog tulajdonképpen egy kisközösségi társalgás, amibe “véletlenül” mások is belehallgathatnak. Nem értek ezzel egyet, sőt kifejezetten hülyeségnek tartom. Ha már asztaltársaság, én leginkább egy tévés kerekasztalhoz tudnám hasonlítani. Van adott témája és mindenki tudja és figyelembe veszi, hogy akárki hallhatja, amik ott elhangzanak.
Ez a leggagyibb legtipikusabb énblog esetében is így van. Véleményem szerint néha túlságosan külön kezelik ezt a műfajt a tematikus blogoktól. Pedig nem szabadna. Az énblog tulajdonképpen nem más mint egy tematikus blog, aminek a témája maga az író. Ennek következtében persze személyesebb hangvételű lesz és nagyon szubjektív, nyilvánvalóan más írói megoldásokat alkalmaz a szerző, de ettől függetlenül nagyon sok eltérést én nem tudtam kivenni.
Tény, hogy mivel a téma adott az énblog kétféleképpen tud kiugrani. Vagy jól, valóban az irodalmi igényesség jegyében készült (vö: a memoár mint műfaj) vagy a szerzőnek érdekes élete van. Ha ez utóbbi a helyzet, akkor a blog óhatatlanul erre az érdeklődésre számot tartó szempontra fog koncentrálódni, ami kicsit a tematikus blog felé tolja el.
Ezzel szerintem egy külön kezelendő műfaj alakul ki, ami itthon valamiért még nem annyira népszerű, de elterjedőben van. Az angol “nyelvterületen” meglátásom szerint eléggé dominánssá kezdi kinőni magát ez az irányzat, hiszen igazi szakmai integritásra csak a legnagyobbak tesznek szert, a témán belül író maradék viszont azzal, hogy kissé személyesebbé teszi a blogját sokkal érthetőbben, emberközelibben tudja a témát ismerteti.
Érdekes módon azonban nem az énblog felől indulnak ezek a blogok, hanem a tematikus blogok kezdenek személyesebbé válni. Az egyes bejegyzéseket a szerzők egyre inkább személyes tapasztalatokkal indokolják, egyre inkább saját személyük, élményeik felé helyeződik a hangsúly.
Én a magam részéről kíváncsian várom, hogy hogyan és mennyire fog itthon is egyre jobban elterjedni ez a műfaj. Azaz újra elterjedni: hiszen a blog hőskorszakában itthon is egy hasonló stílus volt a meghatározó. Tulajdonképpen az énblogok minden nem énblog-szerű megindulástól való elzárkózása és a szakmai blogok minden személyes jellegtől való megszabadulása csak az újonnan jött hazai “blogforradalom” hatása. Szinte szükségszerűnek tartom, hogy az ilyen éles műfaji határok kicsit meginogjanak a közeljövőben.
Elküldés
Hozzászólás 
Hozzászólás RSS
Tetszik ez a kis figyelmeztetés (de néhány vesszõt, kérlek, tégy ki benne!) Szívesen átvenném a szkriptet, ha magadod a helyét. (Persze testre szabnám.)
A bejegyzéshez való kapcsolódás kötelezettségét is vállalva [
] személyes tapasztalatként annyit, hogy én magamon nagyon jól tapasztalom az elmozdulás két irányát. 6 éve olyan blogszerûséggel kezdtem, amelyben (kárpátaljai vonatkopzású) hireket közöltem, teljesen távolságtartó objektivitással. Aztán elkezdtem a közreadott infókhoz kis véleményeket fûzni. A hírek rövidültek, a kommentek hosszabbodtak. Ekkor találtam ki a “közhírek, magándohogások” szlogent. Eltelt pár év, és jószerével csak a dohogás maradt. Amikor aztán összel nyitottam egy blogot a blogtéren, a teljesen személyes régi naplóm mellett itt inkább ‘cikkeket’ kezdtem írni, azaz közéleti és irodalmi - vagyis tematikus - blogot mûködtettem (és közben vezettem a személyes régi naplót). Ebbõl kettõsségbõl aztán elegem lett és összegyúrtam a kettõt: most felváltva jelentkezem ‘cikkel’ és ‘magánnaplóval’. És valóban: a ‘cikkek’ személyesebbek, a ‘naplók’ pedig talán közérdekûbbek minden korábbinál.
A tematikus v a g y énblog megkülönböztetés szerintem csak (egy) cimke: segít az eligazodásban.
Egy blog sosem lehet t ú l személyes, szerintem.
A n a g y o n tematikus blog meg tulajdonképpen már nem is igazán blog…
Ha komolyan vehetjük azokat az episztemológiai vitákat, amik az utóbb néhány évben zajlottak/zajlanak - fõleg a társadalomtudományok területén -, azt kell mondjuk, valójában minden psuztán személyes. Én túláradó rajongással használom lépten-nyomon Donna J. Harrawy “situated knowledge” fogalmát (ami tulajdonképpen ugyanaz, mint a “standpoint epistemology”). Egész egyszerûen kezdjük belátni, hogy az objektív/szubjektív distinkció reménytelenül tévútra visz minket - valójában minden személyes konstrukció. Én sem vagyok egyéb, mint hús és szavak. Elõbbibõl kicsit több. (Most olyan okosságnak tûnõ zagyvaságot hoztam össze, hogy szûkölve fogok berombolni a fürdõszobába, és magamra zárom az ajtót, míg nem lesz egy normális mondatom…)