Az év utolsó négy napjában négy egyszerű problémát szeretnék felvetni, amik remélem megoldódnak a következő évben. Sokan sokat szidják a közös jogkezelőt, mert sokat kell fizetni. De úgy érzem a legnagyobb negatívum nem ez, hanem a jogdíjak egyenlőtlen és logikátlan meghatározása. Ez nem (csak) azért aggályos, mert sokszor sok, hanem mert a piacot korlátozza és akadályozza a szabad versenyt az árképzés eltérő módszereivel.
Az alapproblémák általában ugyanazok: vagy a különböző technológiai megoldással nyújtott, ám eredményüket tekintve azonos szolgáltatásokért más összeget kell fizetni. Vagy épp ellenkezőleg és teljesen érthetetlen módon: a technológiailag és gyakorlatilag teljesen azonos megoldásokért kell különböző díjat fizetni.
Egyszerűbb, ha néhány példát mondok arra, hogy ez miért versenyellenes magatartás, amely a jelenlegi helyzetet próbálja megvédeni, míg ellehetetleníti az újító jellegű módszereket és fejlesztéseket.
A földi sugárzású és az internetes rádiók esetében a díj alapja egészen más: Internetes adók esetében számonként kell fizetni, míg rádióadók esetében a bevétel és az elért háztartások arányában. (A gyakorlatban: ha egy 3 perces számot lead egy 10 ezer hallgatónak egy rádió kb. ugyanannyit kell fizetnie, mintha ugyanaz a szám egy podcast része lenne, amit hárman hallgatnak.)
Más díj vonatkozik a “letöltést engedő” és a “letöltést nem engedő” felhasználásokra. Holott a kettő között nincs semmi eltérés, hiszen ha a felhasználó nem tudná letölteni az anyagot, meghallgatni se tudná. A két fogalom technológiailag teljesen ugyanazt jelenti. Az eltérés nyilvánvaló célja a folyamatos, “előre szerkesztett” műsorok támogatása a felhasználó által szerkesztett vagy időszakos műsorok (pl.: podcastok) ellen.
Kevesebbet kell fizetni a DRM-mel ellátott anyagokért. Azaz a piaci igényeket szabályozza az árképzéssel a szervezet. Érdekes módon azonban a DRM elve nincs meghatározva: így teljesen lényegtelen, hogy van-e egyáltalán (… vagy csak azt mondjuk), vagy hogy van-e bármilyen hatása a felhasználói szokásokra (az hogy működik-e az más kérdés ti. egyik sem működik). Az egyetlen eredmény az interoperábilitás ellehetetlenítése.
Internetes letöltések esetén a belföldi és a külföldi piacra más szabályok vonatkoznak ideértve az EU területét is. Érthetetlen és érdekes módon külföldi piac esetében nem számonként, hanem a bevétel százalékában kell fizetni.
Az egyes adathordozókon lévő jogdíjak nem arányosak azok áraival és nem alkalmazkodnak ezek árainak csökkenéséhez. Ezért mondjuk az írható dvdk piacán nem alakulhat ki árverseny, mivel magának a lemeznek a költsége gyakorlatilag elhanyagolható a jogdíjhoz képest. Az adathordozón lévő jogdíjnak az adathordozó méretével (sávosan) és annak árával kéne arányban állnia. Pl.: a 4,7 Gb-s optikai lemezek (aka. dvdk) ára ne 150 forint legyen, hanem mondjuk a piaci ár duplája, ami ugyanúgy kb. 150 forint, viszont nem csökkenti a versenyt a gyártók között.
De a legfelháborítóbb a következő: A jogdíjak szétosztásakor az egyes előadóknak juttatott összegek nincsenek arányban sem a “beszedés okával”, sem a tényleges felhasználással, hanem teljesen máshogy számítják ki. A jogíjakból származó bevételek legnagyobb részét az üres adathordozók adják ki. A kereskedelmi tévé ill. rádióadásokból befolyt összeg pedig szinte jelentéktelen. Ellenben a kereskedelmi tévékben, rádiókban való szereplés elsöprő mértékben számít bele a kifizetésekbe, míg a letöltések aránya szinte semennyire. Ezért ha valaki elintézi hogy sokat szerepeljen ilyen helyeken (mondjuk fizet érte), a jogdíjakból származó bevétele igen jelentős lehet. Az esetek többségében a rádiókban gyakran hallott magyar előadók jogdíjakból származó nyeresége jóval nagyobb, mint amit a tényleges eladásokból származó, annak ellenére, hogy igazából jóval kevesebben hallgatják őket, mint mondjuk azt az előadót, aki rengeteg albumot elad, számaival tele van az internet és hülyére másolják.
Nyilvánvaló tehát, hogy a jogdíjak beszedése és elosztása semmilyen arányban nem áll semmiféle józan elvvel, vagy gondolkodásmóddal és a gyakorlatban befolyásolja a piaci technológiákat, előnyben részesít bizonyos előadókat és piaci érdekeket, míg ellehetetlenít bármilyen újszerű technológiát vagy piaci modellt.
Megoldás, ötlet, alternatív módszer sok lenne. Persze tökéletes nem létezik, de a szabad versenyre és a piac fejlődésére nézve rosszabbat szinte keresve se lehetne találni. A gyakorlati probléma ott van, hogy a jelenlegi rendszer nevetségesen kedvez bizonyos érdekcsoportoknak, akik mindent megtesznek a szituáció fenntartásáért.
Ui: Szerinten egy jó módszer alapja lehetne a következő: minden kereskedelmi felhasználásért a bevétel 20%-a arányosan, de legalább 1 forint számonként és hallgatásonként. Nonprofit keretek közt pedig számonként és meghallgatásonként kb. 20 fillér. Ez függetlenül attól, hogy milyen módszerről van szó. (internet, zenetévé stb.) Az adathordozóknál pedig az árral arányosan és a mérettel összefüggésben. Az elosztás alapja, pedig az lenne, hogy a befizetések arányában osztják szét, úgy hogy mindenkinek aki konkrét számért fizet be jelentenie kell (perc-arányosan) hogy mit ad le hány embernek. (tévé/rádió esetében ugyanazok a nézettségi adatok, amiket a hirdetők kapnak.) Adathordozók esetében pedig az elosztás alapja a lemezeladási és fájlmegosztási statisztika lenne. A módszert és az árakat minden évben felülvizsgálnák, de úgy, hogy azt a versenyhivatalnak is jóvá kell hagynia és az összes tervezett összes bevétel nem nőhet jobban, mint a piac az előző évben.
Elküldés
Hozzászólás 
Hozzászólás RSS
Hogyúgyvan.
Minden országban ilyen igazságtalan a rencer?
Változó… általában jobb, mint ami nálunk van, de jellemzően meg se közelíti az ideálisat. Ahol nincs közös jogkezelő ott persze nincsenek ilyen gondok. Ami érdekes, hogy az árak nagyon eltérnek… itthon egy üres dvd esetében a díj 150 forint, Németországban kb. 25 forint, Svédországban 800. Egy iPodért Finnországban 500 forint a díj, Spanyolországban 22 ezer forint. (forrás: Google szóval lehet, hogy nem naprakész, 250 forintos euró árfolyamon fejben számolva)
(Jut eszembe: nem értem én miért nem mondhatom azt (a cc-től most tekintsünk el egy pillanatra), hogy “a törvény szerint ha mások az én blogomból szabadon idéznek az szabad felhasználás. Az ebből származó káromat ki fogja megtéríteni? Miért van az, hogy a zenés csengőhangokért fizetni kell, de az írott anyagom részleteiért nem?” Sőt: bárki megnézhet egy autót a parkolóban, mégse fizet senki az autók tervezőinek ezért. De mondjuk az IKEAnak se attól függően fizetek, hogy látható-e a függönyöm az utcáról vagy sem.)
csak a zárójelhez
ha nem cc-s lenne a blogod, akkor nem is idézhetnénk belőle, leszámítva egyes törvényben meghatározott kivételeket. (Nem ismerem a hazai szabályozást, de ha lehivatkozunk azzal valszeg minden el van intézve.) Ha pedig valaki sértené a jogaidat, akkor fordulj a bírósághoz, majd ők megvédenek.
A design levédése pedig egy egészen jó sztori. Kb fél éve olvastam valahol, hogy az USAban designerek elkezdtek lobbizni a designjuk levédéséért. De a lényeg, hogy ma a design még nem számít a szerzői jog alá tartozó tevékenységnek. (Gondolom az érvelés azt emeli ki, hogy a design habár kreatív, és jó eséllyel eleget tesz a szerzői jog feltételeinek, ugyanakkor az “ipari” termék a lényeg, nem pedig a design. Vagyis ha egy festménnyel valaki egy vásznat reklámozna, akkor a festményt nem védheti le.)
V: a törvényben meghatározott kivételek gyakorlatilag lefedik a az “idézés” hétköznapi jelentését, sőt adott (ritka) esetekben, akár az egész anyag is idézetnek tekinthető. Az tény, hogy a forrást meg kell jelölni.
A design tényleg érdekes kérdés… önmagában is megér egy misét, hogy mikor élvez szerzői jogi védelmet, mikor nem… (pl.: ha egy autó kinézetét egy az egybe lemásolom, akkor általában igen, de adott designelemek, módszerek önmagukban nem. Éles határvonal persze nincs… a bírói döntések ilyen jellegű ügyekben pedig össze-vissza vannak.)
Jó téma!
A jogdíjakról és az internetről nekem az jut eszembe, hogy az internetszolgáltatók beszedik a lóvét, de az internetre felpakolt tartalmakért - miattuk interneteznek az emberek! - a szerzők, tartalom-előállítók egy fillért sem kapnak. Amíg ez a helyzet, addig a tartalomszolgáltatás is olyan lesz mint most: vagyis egy csomó középszerű információ a nagyoktól és sok kis érdekes gondolat magánszemélyektől… Az emberek pedig nem fizetnek egy vasat sem, mert úgy gondolják, hogy a szellemi alkotás nem olyan érték, amiért fizetni kellene…pedig ez a legnagyobb hazugság és félreértés.